VI.

 

Saxon Court egy kis emelkedőn állt; ezen a tájon ez emlékeztetett leginkább dombra. Mint sok más előkészítő iskolát, ezt is vidéki kastélyból alakították át, s messziről még mindig előkelőséget árasztott. A jól karbantartott kocsifelhajtó – mint Davey mesélte, a tanárok és felügyelők tartják karban – barna sivatagon haladt át, amely valaha a két György-kori oldalszárny sportpályája volt? E két szárny korábbi és csúnyább volt, mint a középépület.

Minthogy egy három kocsiból álló konvoj feltűnést keltett volna, úgy döntöttek, hogy csak John kocsija menjen el az intézetig, a többiek parkoljanak le tartózkodón az úton, amelyről a kocsifelhajtó leágazott. Steve azonban mindenáron jelen akart lenni, amikor Daveyt elhozzák, s Olivia úgy döntött, vele tart. John mellett még ott volt Ann és Mary.

Az igazgató nem volt az irodájában. Irodaajtaja nyitva állt, úgy festett, mint egy palota trónterme. Kisfiúk nyüzsögtek az előcsarnokban meg a lépcsőn; zajosan és izgatottan tereferéltek, John úgy látta, bizonytalanul. Az előcsarnokból nyíló egyik teremből latin igék felsorolása hallatszott ki, máshonnan csak értelmetlen ricsaj.

John már éppen meg akarta kérdezni az egyik fiút, merre van az igazgató, amikor az épp leszaladt a lépcsőn. Amint észrevette a rá váró kis csoportot, már méltóságteljesebben ereszkedett alá.

Dr. Cassop fiatal igazgató volt, jóval negyven alatt, mindig elegáns. Ma kevésbé volt az, de a mutatós köpeny, és a szépen föltett négyszögletes kollégiumi sapka csak aláhúzta, hogy szorong és boldogtalan. Fölismerte Johnt.

– Üdvözlöm, Mr. Custance, önt is Mrs. Custance. De hiszen önök Londonban laknak! Hogyan jutottak ki?

– Néhány napot vidéken töltöttünk barátainknál – mondta John. – Ez itt Mrs. Buckley és a fia. Davidért jöttünk. Kis időre magammal szeretném vinni, amíg a dolgok rendbe jönnek.

Dr. Cassop nem ellenkezett úgy diákjának elvesztése miatt, mint ahogyan előző nap Miss. Errington. Készségesen felelte:

– Hogyne, természetesen. Szerintem igen jó ötlet.

– Más szülő is vitt már el gyereket? – kérdezte John.

– Egypáran. Legtöbben londoniak. – Megrázta a fejét. – Nagyon megkönnyebbülnék, ha minden fiút hazaküldhetnék, és egyelőre becsukhatnám az iskolát. A hírek…

John bólintott. Ők is hallották a rádióban a híreket, amelyek London központjában és néhány meg nem nevezett vidéki városban zajló zavargásokról szóltak. Ezt a tájékoztatást azzal a figyelmeztetéssel együtt nyújtották, hogy a közrend minden nemű megsértésére szigorúan le fognak sújtani.

– Itt legalább nyugalom van – mondta John. Körülöttük fokozódott a zsivaj, kinyílt egy osztályterem, és fiúk özönlöttek ki belőle, nyilván óra vége volt –, mármint jó lármás nyugalom – tette hozzá.

Dr. Cassop nem vette tréfaként ezt a megjegyzést, se az iskolai fegyelemre tett megjegyzésként. Olyan szétszórt, szórakozott módon nézett körül a fiúkra, hogy John rádöbbent: különös viselkedése nem csupán aggodalomra vagy boldogtalanságra vall. Hanem félelemre.

– Egyéb hírt nem hallott? – kérdezte dr. Cassop. – A rádión kívül? Az a benyomásom… ma nem jött posta.

– Nem is hiszem, hogy jönni fog – mondta John –, amíg a dolgok nem rendeződnek.

– Rendeződnek? – nézett Johnra csodálkozva az igazgató. – Mikor? Hogyan?

John még valami másban is biztos volt: ez az ember nemsokára elmenekül. Megérzése haraggal töltötte el, ám ez a harag elpárolgott, mihelyt eszébe jutott az a néma, véres fiatal arc ott az árokban.

El akart már menni innen.

– Ha vihetnénk Davidet…

– Hogyne, persze. Rögtön… Á, itt is van.

Davey ugyanebben a pillanatban vette észre őket. Odarobogott a folyosón, és örömteli kiáltással vetette rá magát Johnra.

– Davidet a barátokhoz viszi, akiknél lakik? – kérdezte dr. Cassop. – Netán Mrs. Buckleyhez?

John megsimította fia barna haját. Nagyon valószínű, hogy újabb emberölések következnek; amiért ölnie kell, megéri, hogy öljenek érte. Az igazgatóra nézett:

– Még nem biztosak a terveink. Nem tartjuk fel tovább, dr. Cassop. Gondolom tömérdek a dolga, gondoskodik erről a sok gyerekről.

Az igazgató kiérezte John hangjából a nyerseséget. Bólintott, félelme, keserűsége oly nyilvánvaló lett, hogy Ann-nek is feltűnt.

– Igen, hogyne – mondta dr. Cassop. – Remélem… jobb időkben… akkor hát, Isten velük.

Mereven odabiccentett kissé a hölgyeknek, elfordult tőlük, és bement az irodájába, becsukta az ajtót maga után. Davey érdeklődéssel figyelte.

– A fiúk szerint szegény Cassop megbuggyant. Szerinted is, apa?

A gyerekek nyilván tudják, s ő tudja, hogy tudják. Ez csak még inkább ront a helyzeten. Cassop nemsokára kitör és megszökik, gondolta John. Így szólt Daveyhez:

– Meglehet. Én is megbuggyannék, ha ilyen banditákkal kellene bánnom, mint ti. Készen állsz, hogy elgyere velünk így, ahogy vagy?

– De hová megyünk? – kérdezte a gyerek. – Hogyan jutottatok ki Londonból? Hallottuk, hogy az utak le vannak zárva. Átverekedtétek magatokat?

– Lemegyünk a völgybe üdülni – mondta John. – Egyelőre arról van szó: készen vagy-e? Mary összecsomagolt neked egyet s mást. Ha nincs valami nagyon fontos holmid, gyere így, ahogy vagy.

– De van! Spooks – mondta Davey. – Hé, Spooks!

Spooks egy Daveynél jóval magasabb fiú volt; nyakigláb alkatú és eléggé gyámoltalan arckifejezésű. Odajött csoportjukhoz, és motyogva végighallgatta Davey sietős, izgatott bemutatásait. John emlékezett rá, hogy Spooks – igazi nevén Andrew Skelton – gyakran szerepelt Davey leveleiben néhány hónapja. Nehéz volt megérteni, mi kapcsolja össze ezt a két fiút, merthogy fiúk ritkán választják barátjukul önnön ellentéteiket.

Davey megkérdezte: – Velünk jöhet Spooks, apa? Őrült jó lenne!

– A szülei nyilván nem lennének elragadtatva – mondta John.

– Ó, azzal semmi gond, ugye, Spooks? Az apja Franciaországban van, édesanyja pedig nincs. Elvált, vagy valami ilyesmi. Nem lesz semmi gond.

– Hát… – kezdte John.

Ann vágott közbe élesen: – Szó sem lehet róla, Davey! Nagyon jól tudod, hogy ilyesmit nem lehet csinálni, főleg nem ilyen időkben.

Spooks némán bámult rájuk; olyan gyerekként, aki már nem is ismerte a reményt.

– Cassop nem bánná – bizonygatta Davey.

– Hozd, amire szükséged van, Davey – mondta John. – Spooks talán segít. Szaladjatok.

A két fiú együtt robogott el. Olivia, Mary és Steve odább mentek, hallótávolon kívülre.

John, amikor ketten maradtak Ann-el, így szólt: – Szerintem, el kellene vinnünk magunkkal.

Ann arckifejezése kissé hasonlított az igazgatóéhoz: nem félelem volt benne, hanem bűntudat.

– Nem – mondta az asszony –, ez képtelenség.

– Cassop le fog lépni innen – mondta John. – Ez biztos. Nem tudom, hogy a tanárok közül marad-e itt valaki a fiúkkal, ám ha marad is, csak elhúzódik az égszakadás. Bármi történik Londonban, ez a hely pár héten belül pusztasággá változik. Nem szívesen hagynám itt Spookst, ha elmegyünk.

– Akkor miért nem visszük az egész iskolát? – kérdezte felpaprikázódva Ann.

– Nem az egész iskolát – mondta gyöngéden John. – Csak egyetlen gyereket. Davey legjobb barátját.

Ann hangjában most rémületté vált a harag: – Én csak most kezdem megérteni igazán, mibe vágtunk bele. Lehet, hogy nem lesz olyan könnyű eljutni a völgyig. Két gyerekről kell gondoskodnunk.

– Ha minden összeomlik – mondta John –, az itteni fiúk közül biztosan lesz, aki túléli, fiatalok még. De a Sppoks-félék nem. Ha itt hagyjuk, nagyon valószínű, hogy halál vár rá.

– Hány fiút hagytunk hátra a halálnak Londonban? – kérdezte Ann. – Egymilliót?

John nem válaszolt azonnal. Szeme az előcsarnokot pásztázta, most újabb osztályteremből robogott ki egy gyerekcsapat. Aztán újra Ann felé fordult, és így szólt:

– Te tudod, mit teszel, kedvesem. Azt hiszem, mind változunk, de más-más módon.

Az asszony védekezett: – Nekem kell a gyerekekkel megbirkóznom, amíg te a hős harcost játszod Rogerrel és Mr. Pirrie-vel.

– Nem kényszeríthetlek.

Ann ránézett: – Amikor elmondtad a beszélgetésed Miss. Erringtonnal, szörnyűnek találtam. De akkor még mindig nem voltam tisztában vele, mi is történik. Most már tudom. El kell jutnunk a völgybe, és el kell vinnünk oda a gyerekeinket. Külön utasokra nem futja, még erre a gyerekre se.

John megvonta a vállát. David jött vissza kis diplomatatáskájával: kipirultan és boldogan, olyan volt, mint egy fejlődésben visszamaradt kormánytisztviselő. Spooks a nyomában.

Davey közölte: – Elhoztam a fontos holmikat, mint például a bélyegalbumom. Tartalék zoknit is raktam be. – Anyjára nézett jóváhagyásért. – Spooks megígérte, hogy gondozza az egeremet, amíg visszajövök. Az egyik nőstény nyulam várandós, megmondtam neki, eladhatja a szaporulatot, ha megszületnek.

– Akkor gyerünk a kocsihoz – mondta John. Elkerülte a nyakigláb Spooks tekintetét. Olivia törte meg a hallgatásukat, ő nem hallotta Custance-ék iménti vitáját. Így szólt:

– Szerintem Spooks is jöhetne. Szeretnél velünk tartani, Spooks?

– Olivia! – szólt rá Ann. – Jól tudod…

– Úgy értem, a mi kocsinkban – mentegetőzött Olivia. – Elvégre nekünk csak egy gyerekünk van. Csak a hálóholmiját kellene összeszednie.

A két asszony egymásra nézett. Annt ismét bűntudat töltötte el, s a bűntudat keltette harag. Olivián csak zavar látszott. John arra gondolt, ha Olivián akár a legkisebb nyoma látszana erkölcsi megvetésnek, olyan ellentét alakulhatna ki, amelyet csapatuk biztonsági okból nem kockáztathat. Ann haragja csillapodott. Így szólt:

– Ahogy akarod, Olivia. De nem gondolod, hogy meg kellene beszélned Rogerrel?

Davey, aki érdeklődéssel, de értetlenül figyelte a beszélgetést, lecsapott:

– Roger bácsi is itt van? Biztos vagyok benne, hogy kedvelné Spookst. Spooks irtó jópofa. Mondj valami vicceset, Spooks!

Spooks elkínzottan és gyámoltalanul bámult rájuk. Olivia rámosolygott:

– Sebaj, Spooks. Van kedved velünk tartani?

A fiú lassan bólogatott, Davey karon ragadta: – Dologra! – kiáltotta. – Gyere Spooks, most én segítek csomagolni neked. – Aztán eltűnődött: – És mi lesz az egérrel?

– Az egér itt marad – rendelkezett John. – Add el valakinek.

Davey Spookshoz fordult: – Gondolod, hogy kapunk egy hatost a nyulak darabjáért?

John a fia feje felett odapillantott Ann-re; egy pillanat múlva az asszony is elmosolyodott. John közölte:

– Öt perc múlva indulunk. Ennyi időtök van Spooks holmijára meg a közös ügyletek lebonyolítására.

A két fiú már indult is. Davey töprengve így szólt: – A viselős egérért legalább egy tízest kapunk.

 

Arra számítottak, hogy a hadsereg megállítja őket az utakon, s erre a lehetőségre számolva, három különböző mesét dolgoztak ki arra, hogy miért tart északra a három kocsi. John úgy érezte, az a legfontosabb, hogy ne keltsék konvoj benyomását. Ám a valóságban senki sem faggatta őket. Az utakon a tekintélyes számú katonai jármű kölcsönösen türelmes forgalomban közlekedett együtt a magánkocsikkal. Amint eljöttek Saxon Courttól, ismét a Nagy Északi Országút felé tartottak, s eseménytelenül hajtottak északnak reggelig.

Késő délután megálltak enni egy ösvényen, Newarktól északra. Előzőleg felhős volt az idő, de most csillogóan kék ég és napsütés borult föléjük, a felhők nyugatnak hömpölyögtek, fehér habosan-szálkásan. Mindkétfelől burgonyaföldek húzódtak, a reménybeli második termés várományosai, a csupasz sövényektől eltekintve semmi sem különböztette meg a helyszínt egy termő, gyümölcsöző világ bármely tájától.

A három fiú talált egy lankát, és lecsúszkáltak rajta, régi deszkát használtak szánkóul, alighanem egy cigánykaraván hagyhatta itt még tavaly. Mary félig irigykedve, félig dohogva nézte őket. Sokat tanult a tizennégy hónappal ezelőtti völgybéli hegymászás óta.

A férfiak Pirrie Fordjában ültek, és megbeszélést tartottak.

John így szólt: – Ha ma átjutunk a Ripon északi oldalára, akkor holnapra eljuthatunk a völgyig.

– Messzebb is eljutunk – vélte Roger.

– Én is úgy hiszem. De nem tudom, érdemes-e. A legfontosabb, hogy elkerüljük a sűrűbben lakott centrumokat. Ha eltávolodunk Nyugat-Ridingtől, akkor már biztonságban vagyunk, bármi történik.

– Nem ellenzem – mondta Pirrie –, és nem is bántam meg, hogy csatlakoztam magukhoz erre a kis utazásra, de nem lehetséges, hogy túlbecsülték az erőszakos cselekmények veszélyeit? Nagyon szép simán jöttünk. Se Grantham, se Newark nem mutatta közeli összeomlás jeleit.

– Peterborough le volt zárva – vetette közbe Roger. – Szerintem azok a városok, amelyen még szabadon át lehet haladni, nagyban gratulálnak maguknak, hogy kihagyták őket, és nem azon aggódnak, mi más történhet még. Látta azt a hosszú sort a pékségek előtt?

– Közönséges sorállás – mondta Pirrie.

– A baj az, hogy nem tudjuk, mikor szándékszik Welling a drasztikus akcióját keresztülvinni. Csaknem huszonnégy óra múlt el a nagyvárosok lezárása óta. Ha az atombombák lepottyannak, az egész országban kitör a pánik. Welling azt reméli, képes lesz a dolgok kézben tartására, de azt nem várhatja, hogy az első néhány napon is kézben tartja majd őket. Még mindig azt hiszem, ha a sűrűbben lakott területeket kihagyjuk, akkor megúsztuk.

– Atombombák, hidrogénbombák – tűnődött Pirrie. – Nem vagyok biztos benne.

– Én igen – felelte kurtán Roger. – Ismertem Haggertyt. Nem hazudott.

– Én nem az erkölcsiségük miatt kételkedem – így Pirrie –, hanem temperamentumuk miatt. Az angolok, minthogy gyatra a képzelőerejük, különösebb nehézségek nélkül hajtanának végre utasításokat, amelyek a józan eszük megítélése szerint milliók éhenhalásához vezetnek. De a közvetlen akció, a gyilkolás önvédelemből, az már más dolog. Nehezen hiszem el, hogy valaha is rászánnák magukat.

– Nekünk egész szépen sikerült – vigyorgott Roger. – Magának különösen.

– Az én anyám francia volt – mondta egyszerűen Pirrie. – De maga nem érti, amit mondok. Nem úgy értettem, hogy az angolok mentesek az erőszaktól. Megfelelő körülmények között bizony hajlandók szándékosan gyilkolni, nyájasabban másoknál. De nem csak a képzeletük gyatra, hanem a logikájuk is. A végsőkig megőrzik az illúzióikat. S csak ezután szállnak harcba vad tigrisként.

– És maga mikor ért el a végsőkig? – kérdezte Roger.

Pirrie elmosolyodott: – Réges-régen. Ráébredtem, hogy mindenki érdekből barát, és saját akaratából ellenség.

Roger kíváncsian nézett rá: – Csak részben értek egyet magával. Vannak azért igazi kötelékek is.

– Bizonyos szövetségek tovább tartanak más szövetségeknél – így Pirrie –, de azért szövetségek maradnak. A mienk különösen értékes.

Az asszonyok Buckleyék kocsijában ültek. Millicent most kidugta a fejét az ablakon, és odakiáltott nekik: – Hírek!

A két autórádió közül egy mindig szólt. A férfiak hátramentek meghallgatni. Ahogy közeledtek, Ann így szólt: – Úgy látszik, baj van.

A bemondó hangja még mindig higgadt volt, de ünnepélyes is:

–… ha szükségesnek látszik, további rendkívüli közleményekre is sor kerül a szokásos hírszolgálaton kívül. Újabb zavargások törtek ki London központjában, csapatokat vezényeltek ki ezek leverésére és a rend helyreállítására. Dél-Londonban az összeverődött tömeg tegnap az ideiglenes közlekedési tilalmat követően megkísérelte a katonai útakadályok áttörését. Itt zavaros a helyzet! Új katonai erőket vetettek be a megfékezésére.

– Most, hogy már kívül vagyunk – mondta Roger –, örülök, hogy volt merszünk kitörni. Jól tették.

A bemondó folytatta: – Anglia északi részéről még komolyabb zendülésekről jöttek jelentések. Néhány nagyobb városból megmozdulásokat jelentettek, éspedig Liverpoolból, Manchesterből, Leedsből. Leedsszel a hivatalos összeköttetés is megszakadt.

– Leeds! Ez már kevésbé jó hír – jegyezte meg John.

– A kormány a következő nyilatkozatot adta ki – folytatta a bemondó. – „A némely területeken kitört zavargásokkal kapcsolatban közlik a lakossággal, hogy szigorú ellenintézkedéseket kénytelenek foganatosítani. Ha a csőcselék erőszakos cselekedetei folytatódnának, az azzal a veszéllyel járna, hogy az ország anarchikus állapotba kerül; s ezt a kormány mindenáron meg akarja akadályozni. Az egyes állampolgár feladata, hogy csendben tegye a dolgát, és működjék együtt a rend helyreállításán munkálkodó katonai hatóságokkal.” Eddig tart a jelenlegi közlemény.

Egy moziorgona belefogott a Kirándul a mackó című számba; Ann pedig lecsavarta a hangerőt, míg épp csak hallhatóvá lett.

– Ha egész éjjel vezetünk – számítgatta Roger –, reggelre elérhetjük a völgyet. Nem nagyon tetszik nekem ez az egész. Úgy fest, mintha Leeds elszabadult volna. Addig kellene úton lennünk, amíg jók az utazási körülmények

– Az elmúlt éjjel nem aludtuk ki magunkat – mondta John. – Éjszaka áthajtani Mossdale-en még jó körülmények között se fáklyásmenet.

– Ann és Millicent is fölválthat bennünket a volánnál – jegyezte meg Roger.

– De Olivia nem tud vezetni – vetette közbe Ann.

– Énmiattam ne aggódj – szólalt meg Roger. – Magammal hoztam a Benzedrimemet. Ha kell, két-három napig is kibírom ébren.

– Szabad-e javasolnom – szólalt meg Pirrie –, hogy sürgősen koncentráljunk Nyugat-Riding elhagyására? Majd ha ezen túl vagyunk, eldönthetjük, egyből továbbhaladunk-e, vagy sem.

– Helyes – mondta John –, ezt tesszük.

A fiúk lekiáltoztak a töltés széléről, s az égre mutattak. Hallgatóztak: közelgő repülőgépek motorzaja hallatszott. Tekintetük a tiszta égboltot pásztázta. A gépek a töltés mögötti sövény fölött tűntek elő. Nehézbombázók voltak, s északra tartottak, ezer méternél nem magasabban.

Néma csöndben figyelték az áthaladó gépeket. A motorok búgtak, a fiúk izgatottan fecsegtek, ám a felnőttek gondolatainak nyugalmát mégsem törte meg semmi.

– Leeds? – suttogta Ann, amikor a gépek elhúztak.

Senki se szólt. Végül Pirrie szólalt meg, hangja éppoly nyugodt, és pontosan tagolt, mint mindig:

– Meglehet. Persze akad más magyarázat is. De akkor is indulnunk kellene, nem gondolják?

Fölkerekedtek, Davey beült Steve-hez és Spookshoz a Citroënbe, amely most elől haladt. A Ford ment másodiknak, John Vauxhallja zárta a sort, benne rajta kívül csak Ann és Mary.

Doncaster le volt zárva, de az elterelő útvonalakat jól jelezték. A növekvő katonai járműforgalommal együtt kerülték meg északról egy sor békés kis falun át. Most a yorki lapályon jártak; a táj egész lapos volt, a falvak terjedelmesek és jómódúak. Csak akkor ütköztek katonai ellenőrzésbe, amikor visszajutottak az Északi Országútra.

Egy őrmester volt a parancsnok. Yorkshire-i származék, alighanem erről a vidékről való. Jó szándékúan nézett le Rogerre.

– Az A-1-es út zárva, csak katonai járművek haladhatnak át, uram.

– És miért? – kérdezte Roger.

– Zűrzavar Leedsben. Hova szeretett volna eljutni?

– Westmorlandbe.

A katona a fejét rázta, de inkább az utasok problémáit méltányolva, semmint ellenkezőn: – Ha az ön helyébe lennék, visszamennék a yorki útra. Ha közvetlenül Shelby előtt levág, áthaladhat Thrope Willoughbyn Tadcasterbe. Jól elkerülnék Leedst.

– Különös híreszteléseket lehet hallani – mondta Roger.

– Meghiszem azt – mondta az őrmester.

– Pár órája repülőgépeket láttunk, abba az irányba szálltak – tette hozzá Roger. – Bombázókat.

– Igen, itt haladtak át – mondta az őrmester. – Mindig jobban érzem magam vidéken, ha ilyesmik röpködnek a levegőben. Fura dolog: nyugtalan az ember, pedig a saját gépeink azok. Ezek ugyan továbbmentek, de én akkor is távol tartanám magam Leedstől.

– Köszönjük, mi is ezt tesszük – mondta Roger.

A konvoj megfordult, és elindult visszafelé. Az út, amelyen idáig jöttek, délnek vitte volna őket, inkább elfordultak északkeletre, s most, hogy a katonai járműveket maguk mögött hagyták, egyszeriben üres mellékutakra kerültek.

Ann megszólalt: – Ezt képtelenség fölérni ésszel. A közlemények, a katonai ellenőrzőpontok: még elmegy. De ez a bombázó; ez más. Bombázó egy nyáresti táj fölött, amelyik táj ugyanolyan, mint volt.

– Kicsit csupaszabb – mondta John. Kimutatott a csupasz, fű nélküli sövényekre.

– Annyira azért nem más, hogy okot adjon éhínségre, menekülésre, gyilkolásra, atombombára… – Ann elhallgatott, tétovázott; férje rápillantott – …vagy arra, hogy az ember ne akarjon magával vinni, és megmenteni egy kisfiút.

– Az indítékok leplezetlenebbek lettek – mondta John. – Meg kell tanulnunk elviselni őket.

– Bárcsak már ott lennénk! – kiáltott fel szenvedélyesen Ann. – Bárcsak beérnénk a völgybe, és becsukhatnánk magunk mögött David kapuját!

– Remélem, holnap becsukjuk.

A mellékútjuk magas sövényű tájon kanyargott. Lemaradtak a többi kocsitól: Pirrie Fordja meglepő kormányozhatóságával közvetlenül a Citroën sarkában haladt. A Vauxhall épp egy bakterházhoz közeledett, amikor a sorompó lassan elindult lefelé.

John fékezett: – A szentségit! Ahogy a vidéki vasúti keresztezéseket ismerem, most tízpercnyi várakozás következik, amíg a vonat egyáltalán föltűnik. Megnézem, hátha átengednek egy ötösért.

Kibújt a kocsiból, megkerülte. Jobb felől, a sövény egy résén át ki lehetett látni egy közeli szénbánya meddőhányóinak dombjaira. Átdugta a fejét a sorompó felett, végignézett a sínpályán. Füst nem látszott, márpedig a sín nyílegyenesen nyúlt el, és sokmérföldnyi távolra lehetett ellátni rajta mindkét irányban. Odament a bakterházhoz, és bekiáltott:

– Hello, van itt valaki?

Nem jött rögtön válasz. Újra kiáltott, és ezúttal már hallott valamit, de meghatározhatatlan neszt. Zihálás. Hüppögés hallatszott valahonnan a házból.

Az útra nyíló ablakból semmi sem látszott. Odament a sínpályára néző ablakhoz. Innen már látni lehetett, honnan jön a zaj. Egy asszony feküdt a padló közepén. Ruhája széttépve, arca véres; fél lába behajtva a törzse alatt. Körülötte földúlva a szoba; kihúzott fiókok, összetört falióra.

Angliában először látott ilyet. Olaszországban a háború alatt volt része efféle látványokban. A fosztogatás nyomai… de itt, a falusias Angliában? Az iszonyatnak ez a járulékos realitása jobban megmutatta a felbomlás kezdetének visszavonhatatlan jeleit, mint a katonai ellenőrzőpontok vagy a szálló bombázók.

Nézett befelé az ablakon, és sejtelem jött rá, szinte odaszögezte. A sorompó… Ha ez az asszony itt hever, alighanem halálán van, ki engedte le a sorompót? És miért? Az út és a kocsi nem látszott innen. Gyorsan megfordult, meghallotta Ann kiáltását.

John futva kerülte meg a bakterházat. A kocsiajtók nyitva álltak, a kocsiban dulakodás. Elől Ann viaskodott egy férfival; hátul egy másik férfi, Maryt nem látta.

Hátha meglepheti őket, reménykedett. A fegyverek a kocsiban. Gyorsan körülpillantott, valamiféle fegyvert keresett, s a bakterház tornáca mellett nyers deszkadarabot vett észre. Lehajolt, hogy fölkapja. Eközben hallotta meg maga mellett egy férfi röhejét. Fölegyenesedett, s egy férfi szemébe pillantott, aki a tornác árnyékában állt. John fejére egy bányafa sújtott le.

Föl akart kiáltani, de a szó a torkán akadt. Megroggyant, és a földre zuhant.

 

Valaki kotorászott a fején. Előbb egy zsebkendőt látott meg, sötét volt a beleivódott vértől. Aztán fölnézett Olivia arcába.

– Jobban vagy, Johnny? – kérdezte Olivia.

– Ann? – kérdezte John. – És Mary?

– Feküdj nyugodtan – mondta az asszony, és hátraszólt: – Roger, gyere, fölébredt.

A sorompó nyitva állt. A Citroën és a Ford ott állt az úton. A három fiú a Citroën hátsó üléséről nézett kifelé, de most nem fecsegtek, a döbbenettől némák voltak. Roger és Pirrie-ék kijöttek a bakterházból. Rogernek komor volt az arca, Pirrie-én most is a mindenkori egykedvűség ült.

– Mi történt, Johnny? – kérdezte Roger.

Elmondta. Sajgott a feje; elemi erővel tört rá a vágy; lefeküdni, aludni.

– Körülbelül fél órát lehettél önkívületben – mesélte Roger. – A leedsi út túloldalán jártunk, amikor elveszítettünk szem elől.

Pirrie folytatta: – Fél óra alatt becslésem szerint húsz kilométert tehettek meg az útonállók ezen a vidéken. Ez elég nagy kört jelent. És természetesen táguló kört. Átszövik az utak ezt a környéket.

Olivia közben John fejét kötözte; a mégoly gyöngéd érintéstől is fokozódott a fájdalom. Roger letekintett rá: – No, Johnny, mi legyen? Gyorsan kell döntenünk.

John azon volt, hogy összeszedje kavargó gondolatait: – Elvinnéd Daveyt? Ez fontos. Ugye tudod az utat?

– És te? – kérdezte vissza Roger.

John nem felelt. Most kezdte fölfogni, mire célzott Pirrie. Rettenetesen kicsi az esély, hogy rájuk találhat. És ha rájuk talál is…

– Ha ideadnál egy puskát – mondta –, ezek a fegyverekkel lógtak meg.

Roger gyöngéden válaszolt: – Idefigyelj Johnny, te vezeted az egész expedíciót. Nemcsak magadnak készítesz tervet, hanem mindnyájunknak.

John a fejét rázta: – Ha nem jutsz át legkésőbb ma estig Észak-Ridingbe, lehet, hogy egyáltalán nem menekültök meg. Ezt majd én elintézem.

Pirrie az imént arrább ment, az eget kémlelte.

– Igen – mondta Roger –, elintézed. Mit gondolsz, mi vagy te? Napóleon? Szuperember? És ki fog fedezni?

John így felelt: – Nem tudom, beleférnétek-e mind a Citroënbe… Ha át tudnátok engedni nekem a Fordot…

– Együtt utazunk – mondta Roger. – Ha visszamész, minket is viszel. Ez az asszony itt a házban meghalt. Nyilván tudod.

– Vidd magaddal Daveyt – kérte John. – Ez minden.

– Istentelenül nagy marha vagy! – kiáltotta Roger. – Gondolod, Olivia hagyná, hogy továbbmenjek, még ha akarnám is? Meg kell találnunk őket. Francba az esélyekkel.

Pirrie körülnézett, pislogott: – Döntöttek? – érdeklődött.

– Én igen, azt hiszem – felelte John. – Gondolom, a szövetség ezen a ponton elveszti jelentőségét, ugye Mr. Pirrie? A térképen bejelölve megtalálja a völgyet. Ha akarja, adok magának egy levelet a bátyámhoz. Megmondhatja neki, hogy föltartóztattak bennünket.

– Megvizsgáltam a helyzetet – mondta Pirrie. – Ha megbocsát, amiért nyersen fejezem ki magam, eléggé meglep, hogy azok az emberek olyan gyorsan távoztak a helyszínről.

– Miért? – kérdezte élesen Roger.

Pirrie a bakterház felé mutatott a fejével: – Odabenn félóránál is többet töltöttek.

John tompán kérdezte: – Erőszak?

– Igen. Az a valószínű magyarázat, hogy megsejtették: a három kocsi összetartozik, és szándékosan vágták el a lemaradt kocsit a többitől. Tehát igyekeznek mielőbb elpucolni a közelből arra az esetre, ha a másik két kocsi netán a harmadik keresésére indulna.

– Segít ez valamit? – kérdezte Roger.

– Azt hiszem – felelte Pirrie. – Eltűnnének a közelből. Azt tudjuk, hogy az északi út irányába fordultak a kocsival, mert a sorompót elzárták a forgalom elől. De alig hiszem, hogy eljutnak az Északi Országúthoz újabb megállás nélkül.

– Újabb megállás? – kérdezte John.

Meglátta Roger szenvtelen arcát és rajta azt, hogy barátja megértette, mit mond Pirrie. Aztán ő maga is felfogta. Föltápászkodott.

– Még ki kell dolgoznunk néhány dolgot – mondta Roger. – Legalább hat-hét mellékút van, és még az A-1-es. És ne feledjétek, figyelni fogják a motorzajt. Külön-külön kell rájuk találnunk… és gyalog.

Johnt ismét megborzongatta a kétségbeesés:

– Mire odaérnénk így…

– Ha az első mellékúton lerohanjuk őket – mondta Roger –, ezzel épp arra adunk nekik esélyt, hogy meglógjanak.

Míg némán ballagtak vissza oda, ahol a két autó állt, Spooks dugta ki a fejét a Citroën hátsó ablakán.

– Valaki elrabolta Davey mamáját és Maryt?

– Igen – felelte Roger. – Visszaszerezzük őket.

– És elvitték a Vauxhallt?

– Igen – felelte Roger. – Maradj csöndben, Spooks. Meg kell szerveznünk a dolgot.

– Könnyen megtalálhatjuk őket! – kiáltotta Spooks.

– Igen, megtaláljuk – így Roger. Beszállt a vezetőülésre, és nekikészülődött, hogy megfordítsa a kocsit. John még mindig kábult volt. Pirrie kérdezte meg Spookst:

– Könnyen? Hogyan?

Spooks kimutatott az útra, amelyen jöttek: – Az olajnyom segítségével. A három férfi lebámult az aszfaltútra. Olajnyomnak nevezni túlzás volt, de olajfoltok pettyezték az utat.

– Vakok vagyunk! – mondta Roger. – Miért nem vettük észre? De az is lehet, hogy ez nem a Vauxhallé, inkább a Fordé.

– Nem – erősködött Spooks –, csak a Vauxhallé lehet. Ahol állt, jóval nagyobb foltot hagyott.

– Jó ég! – kiáltott fel Roger. – Mi voltál te az iskolában? Főcserkész?

Spooks a fejét rázta: – Nem voltam cserkész. Nem szerettem táborozni.

– Elkapjuk őket! – lelkendezett Roger. – Elkapjuk a rohadt gazembereket! Ne figyelj ide, Spooks.

– Jó – felelte Spooks. – De már hallottam ezt a kifejezést.

Minden kereszteződésnél leállították a kocsikat, és szemügyre vették az olajfoltokat. Oly észrevehetetlenek voltak a nyomok, hogy kiszállás nélkül nem lehetett megszemlélni őket. A harmadik mellékút egy falu külterületén haladt; a nyom jobb felé fordult. Egy útjelző táblán ez állt: Norton 1,5 mérföld.

– Szerintem ez a mi útszakaszunk – mondta Roger. – Megpróbálhatunk az egyik kocsival nekirepeszteni. Ha az egyik kocsival megelőzzük, szépen beszoríthatjuk őket, szendvics módra. Szerintem a két falu között vannak. Elég élesen fordultak el innen.

– Menni fog – töprengett Pirrie. – Viszont alighanem fölveszik a harcot. Van egy automatájuk meg egy kézifegyverük meg egy revolverük abban a kocsiban. Meglehet, nehéz lesz úgy elkapni őket, hogy ne ártsunk a nőknek.

– Egyéb ötlet?

John gondolkodni próbált, de agyát túlságosan is elárasztotta az émelygő gyűlölet, amely a remény és a kétségbeesés között háborgott.

– Ez igen lapos táj – mondta Pirrie. – Ha egyikünk föl tudna mászni erre a tölgyre, távcsővel talán megláthatnánk őket.

A tölgy az útkönyökben állt. Roger figyelmesen szemügyre vette: – Valaki segítsen föllendülni az első ágig, úgy nézem, onnan már menni fog.

Könnyedén mászta meg a fát, följebb kellett kúsznia, hogy rést találjon a lombban, ahol kiláthat. Lentről alig látták a többiek. Hirtelen elkiáltotta magát:

– Megvannak!

– Hol? – kiáltotta föl John.

– Körülbelül háromnegyed mérföldnyire, behúzódtak a földekre az út bal oldalán. Lemegyek.

– És Ann? És Mary? – kérdezte John.

Roger lemászott és leugrott a legalsó ágról. Elkerülte John tekintetét.

– Igen, ott vannak.

Pirrie gondolkodott: – Az út bal oldalán. Messze behúzódtak?

– A nyíláson túl, a sövény mögött. Ha szemből megyünk nekik, vaktában megyünk.

Pirrie odament a Fordhoz. A nehéz sportpuskával jött vissza, a magaválasztotta fegyverrel. Így szólt:

– Háromnegyed mérföld… adjanak nekem tíz percet. Aztán robogjanak oda a Citroënnel, és pár száz méterrel előttük álljanak meg. Adjanak le néhány lövést, ne rájuk, hanem visszafelé, az útra. Úgy képzelem, ez abba a pozícióba készteti majd őket, amit szeretnék.

– Tíz perc! – mondta John.

– Nyilván élve akarja őket – mondta Pirrie.

– Lehet, hogy addigra már… készek lesznek és indulnak.

– Ha így lesz, hallani fogják, amint hátrálnak ki a mezőről. Ha hallják, vegyék őket üldözőbe a Citroënnel, és habozás nélkül sózzanak beléjük. Ez esetben a felesége és a lánya már aligha lesz velük.

És Pirrie egy apró, meghatározhatatlan biccentéssel már el is indult az úton. Nem messze rést talált a sövényen, és átbújt rajta.

Roger az órájára nézett. – Jó lesz fölkészülni – mondta. – Olivia, Millicent, vigyétek a fiúkat a Fordba. Gyere, Johnny.

John beült mellé a Citroënbe. Fájdalmasan elvigyorodott:

– Én aztán jó vezető vagyok, mi?

Roger rápillantott: – Nyugodj meg, jó, hogy egyáltalán eszméletednél vagy.

John körme nekifeszült a kocsiülésnek.

– Minden perccel… – kezdte. – A rohadt disznók! Ann-nek is iszonyatos lehet, de Marynek!

Roger elismételte: – Nyugodj meg. – Újra az órájára nézett. – A tisztelt uraknak némi szerencsével még kilenc percük van hátra az életükből.

John gondolatai más gondolatokat kereszteztek, annyira össze nem függőn, annyira meglepően, hogy kimondta őket:

– Épp most haladtunk el egy telefonfülke mellett. Egyikünknek se jutott eszébe, hogy hívja a rendőrséget.

– Miért hívnánk? – kérdezte Roger. – Közbiztonság: ilyen nem létezik már. Minden magánüggyé vált. – Ujja dobolt a kormánykeréken. – A bosszú is.

A várakozási idő hátralévő részében egyikük se szólt. Roger, még mindig szó nélkül elindította a kocsit, és hamar gyorsított. A Citroën végsebességét használták ki, s nagy zajjal robogtak a keskeny úton. Alig egy perc telt el, s már elhaladtak a mezőre nyíló bejáró előtt, és megpillantották a sövény mögött álló Vauxhallt. Az út nyílegyenesen húzódott még ötven méteren át. Roger hirtelen fékezett a kanyarban, és elfordította a kocsit, hogy teljes szélességében elállja az utat.

John föltépte a kocsiajtót. Az automata fegyver volt nála Roger kocsijából; rádőlt a Citroën hűtőjére, és kilőtt egy rövid sorozatot. A lövések dárdaként ropogtak az ernyedt nyári délutánban. A távolból három másik lövés hallatszott. Utána csend.

Roger még a kocsiban volt. John beszólt neki:

– Átmegyek a sövényen. Maradj itt.

Roger bólintott. Sűrű volt a sövény, de John átcsörtetett rajta, a kökénybokor tövisei föltépték a bőrét. A mezőn a kocsi felé pillantott. Testek hevertek a földön. A mező túlvége felől Pirrie közeledett nyugodtan, puskája a hóna alatt. John nyögéseket hallott. Futásnak eredt, csúszkált, bicsaklott a fölszántott talajon.

Ann az ölében dajkálta Maryt a földön a kocsi mellett. Éltek, mindketten éltek. A nyögéseket a közelben heverő három férfi hallatta. Amint John közeledett, egyikük – kicsi és izmos ember, keskeny arcán vöröses borosta – tápászkodni kezdett fölfelé. Fél karja élettelenül csüngött, de a másikban revolvert látott.

John látta, amint Pirrie fürgén, de sietség nélkül fölemeli a puskáját. Meghallotta a hangtompítós lövés halk neszét; a férfi följajdult és elzuhant. Egy madár, amely az előző zajnál telepedett a sövényre, újra a levegőbe emelkedett, és elröpült a kék ég felé.

John pokrócokat hozott ki a kocsiból, betakarta vele Annt és Maryt ott, ahol hevertek. Suttogva szólalt meg, mintha még a beszéd zaja is további fájdalmat okozhatna neki:

– Ann drágám… Mary… most már jól van minden.

Nem válaszoltak, Mary halkan sírdogált.

Ann föltekintett rá, aztán elfordította a szemét.

Pirrie odaért. Szenvtelenül, de pontosan belerúgott a hozzá legközelebb heverő férfiba. Az fölsikoltott, azután ismét nyögésbe váltott.

Ebben a pillanatban Roger átjött az útról a nyíláson át, kezében revolverrel. Megszemlélte a helyszínt, pillantása az összegörnyedt asszonyról és kislányról gyorsan a három sebesült férfira siklott. Aztán Pirrie-re nézett:

– Nem olyan tiszta munka, mint a múltkori – állapította meg.

– Az jutott az eszembe – Pirrie hangja nem illet ide a nyugodt vidéki tájhoz, mint ahogy nem illett ide ez a szenvedéssel és vérrel teli dráma se, amelyben szerepét játszotta –, hogy bűnösöknek nincs joguk olyan gyors halálhoz, mint az ártatlanoknak. Furcsa gondolat, nem? – Johnra nézett: – Szerintem magáé a kivégzés joga.

A három férfi egyike a combján sebesült meg. Különös, kicsavarodott testhelyzetben feküdt, kezét a sebre nyomta. Arcát a fájdalom és a szenvedés fintorította el, akár egy kisgyermekét. De figyelte, mit mond Pirrie. Most Johnra nézett, állatként esedezve.

John elfordult: – Végezzetek velük ti.

Keserűen merült föl benne a gondolat: a múltban a törvény dolga volt ez. A törvény üres fogalommá vált ezen a fegyver tépte szántóföldön.

Annt és Maryt nézte, míg Roger revolvere csattant és újra csattant: haláltusa utolsó hörgése hallatszott.

Ann fölkiáltott:

– Roger!

– Igen, Ann – felelt halkan Roger.

Ann gyöngéden elengedte Maryt, és fölállt. Fogát csikorgatta fájdalmában. John a segítségére sietett. Vállán még mindig ott volt az automata fegyver szíja. Az asszony érte nyúlt. John meg akarta akadályozni, de Ann lerántotta férje válláról.

Két férfi már halott volt. A harmadik volt az, aki a combján sebesült meg. Ann odabicegett, megállt mellette. A férfi fölnézett rá, s John az elgyötört arcban megpillantotta a reményt. A férfi megszólalt:

– Bocsánat, naccsád. Bocsánat.

Vaskos Yorkshire-i tájszólással beszélt. John visszaemlékezett: hajdani életében Észak-Afrikában volt egy gépkocsivezető, annak volt ilyenféle hangja. Vidám, dagadt fickó. Elesett Bizertánál.

Ann ráfogta a puskát. A férfi fölkiáltott:

– Ne, naccsád, ne! Kölkeim vannak…

Ann hangja színtelenül kopogott: – Nem énmiattam teszem. A kislányomért. Az előbb, amikor maga… akkor megesküdtem magamnak, hogy megölöm magát, ha egyszer lehetőségem lesz rá.

– Nem! Nem teheti! Ez gyilkosság!

Ann csak nehezen találta meg a biztosítózárat. A férfi hitetlenkedve bámult föl rá, és még akkor is bámult, amikor a golyók a testébe hatoltak. Fölsikoltott – aztán elnémult. Ann tovább tüzelt, amíg a tár ki nem ürült. Utána viszonylagos csend borult rájuk, csak Mary sírása törte meg.

Pirrie szelíden így szólt hozzá: – Jól csinálta, Mrs. Custance. Most pihenjen le egy kicsit, amíg kihozzuk innen a kocsit.

– Majd én – mondta Roger.

Beszállt a Vauxhallba, és élesen hátrált vele. A hátsó kerék átment az egyik férfi holttestén. Átvezette a kocsit a nyíláson, ki az útra.

– Hozzátok őket, jó? – kiáltott vissza.

John fölemelte a lányát, és odavitte a kocsihoz. Pirrie Annt támogatta oda. Amikor már mindketten bent voltak az autóban, Roger megszólaltatta néhányszor a kürtöt. Aztán kiszállt. Így szólt Johnhoz:

– Vedd át. Mindenek előtt elpucolunk innen; hátha valaki meghallotta a lövöldözés zaját, és idejön. Aztán Olivia majd gondjaiba veszi őket.

John a mezőre mutatott: – És azok?

A nyíláson át még mindig látszott a barna földön elterült három holttest. Legyek gyülekeztek rajtuk.

Rogeren őszinte meglepetés látszott: – Miről beszélsz?

– Nem temetjük el őket?

Pirrie szárazon fölnevetett: – Sajnos nincs időnk efféle irgalmas cselekedetre, attól tartok.

A Ford odaért. Olivia kiszállt és odaszaladt, beült Ann és Mary mellé. Pirrie visszament, hogy elfoglalja helyét a Ford volánjánál.

Roger így szólt: – Nincs értelme eltemetni őket. Időt veszítettünk, Johnny. Közvetlenül Tadcaster után állj le, jó?

John bólintott. Pirrie odakiáltott:

– Most én leszek a sereghajtó.

– Helyes – mondta Roger. – Induljunk.